Láttam egy képmásodat
Amilyen süldőlány voltál
Egy bimbózó Lady Di
Eszembe jutott, hogy
Mindenáron birtokolni akartalak
Te meg ezt ösztönösen és
Jó érzékkel szabotáltad
Akkor még nem tudtam, hogy
Nem vehetjük meg egymást
Senkit, semmi áron
Csak adni lehet dolgokat
Gyöngyöket, véres rongyot
Ki, mikor, mit
Mi meg vagy elfogadjuk
Vagy képen töröljük vele a másikat
A cicát több, mint három éve, pár hetes kora óta vigyáztam és etettem. Nekem ő olyan volt, mint egy gyerek, a nagyanyám így is hívja: a szőrös gyerek. Neki én az egyetlen szülője voltam, akit ismert, mert az anyját valószínűleg elcsapta egy autó. Fekete-fehér szmokingos kivitel, Zorro-maszk, fekete orr, kedves, kifejező zöld szemek.
Nagy túlélő és mázlista volt: az állatorvos 50% esélyt adott neki, hogy megmarad. Aztán elmentünk strandolni és egy hét alatt erőre kapott. Aztán csak növekedett szépen tovább, tanult játszani, ölben aludni, nem zavarni apát, amikor dolgozik, nem megkarmolni, amikor dagaszt a hasán, meg ilyenek. Egész jól beszélt is, a szókincse elég nagy volt ahhoz, hogy szinte mindig értsem, mit akar. Ő is értette, ha nekem nem tetszik valami, vagy épp ellenkezőleg, ha azt akarom, hogy nézzük együtt a tévét, vagy csak szundítsunk egyet a délutáni kávé után.
Három éve szinte minden napomnak központi része volt. Amikor jártamban-keltemben megpillantottam a kanapén, vagy más kényelmes pontokon heverni, megcsodáltam, milyen szép; legtöbbször ezt el is mondtam neki. Ő is állandóan követett a tekintetével és ha valahol tíz percnél tovább tartózkodtam, általában odatelepedett mellém, vagy rám. Nem bántam. Tetszett, hogy ezzel emlékeztet: semmi sem olyan fontos, mint figyelni azokra, akiket szeretünk.
A cica nincs többé és én úgy kóválygok, mint utasát vesztett bicikli. Félelmetes, milyen hirtelen fordult ki a világ a sarkán. Kijózanító ráeszmélés ez az élet rideg törvényére.
16:55 – Citromfát és sárkányfüvet pakolok be a hideg elől.
16:56 – Cauchy-hiperfelület.
Szatori.
