Telihold, szél, pirkadat

Idill

Alkonyodik

Cicák vacsi után sztereóban

Hortyognak a radiátor zúgására

Cicáo

 A cicát több, mint három éve, pár hetes kora óta vigyáztam és etettem. Nekem ő olyan volt, mint egy gyerek, a nagyanyám így is hívja: a szőrös gyerek. Neki én az egyetlen szülője voltam, akit ismert, mert az anyját valószínűleg elcsapta egy autó. Fekete-fehér szmokingos kivitel, Zorro-maszk, fekete orr, kedves, kifejező zöld szemek.

Nagy túlélő és mázlista volt: az állatorvos 50% esélyt adott neki, hogy megmarad. Aztán elmentünk strandolni és egy hét alatt erőre kapott. Aztán csak növekedett szépen tovább, tanult játszani, ölben aludni, nem zavarni apát, amikor dolgozik, nem megkarmolni, amikor dagaszt a hasán, meg ilyenek. Egész jól beszélt is, a szókincse elég nagy volt ahhoz, hogy szinte mindig értsem, mit akar. Ő is értette, ha nekem nem tetszik valami, vagy épp ellenkezőleg, ha azt akarom, hogy nézzük együtt a tévét, vagy csak szundítsunk egyet a délutáni kávé után.

Három éve szinte minden napomnak központi része volt. Amikor jártamban-keltemben megpillantottam a kanapén, vagy más kényelmes pontokon heverni, megcsodáltam, milyen szép; legtöbbször ezt el is mondtam neki. Ő is állandóan követett a tekintetével és ha valahol tíz percnél tovább tartózkodtam, általában odatelepedett mellém, vagy rám. Nem bántam. Tetszett, hogy ezzel emlékeztet: semmi sem olyan fontos, mint figyelni azokra, akiket szeretünk.

A cica nincs többé és én úgy kóválygok, mint utasát vesztett bicikli. Félelmetes, milyen hirtelen fordult ki a világ a sarkán. Kijózanító ráeszmélés ez az élet rideg törvényére.

16:56

16:55 – Citromfát és sárkányfüvet pakolok be a hideg elől.

16:56 – Cauchy-hiperfelület. 

Szatori.

Gobelin

Apró szemű, fekete
Szúnyoghálón át
Szemlélve
A babakék ég háttere
Előtt elúszó tejszínhab
A méregzöld lombkorona
Az ablakkeretet pontosan
A harmadánál átszelő repülőgép
Mind olyanok
Mintha a nagyi hímezte volna

Vacsoraidő

Én
A cica
A rotyogó rizs
A kezemben lévő
Elmosott botmixerfej
És a gránátalmaként lemenő nap
Mind ugyanabból az anyagból vagyunk

Hát nem csodálatos?

Este egy amazón misszióban

Hol vannak a majmok?
Csak a néma erdő
És a folyó setét tömege
Hallgatja Jézus dicsőségét
A tornác magányos izzója
Mint háborúban az éjjeli cigaretta
Elárulja, mennyire nincs helye
Se a komódnak, se a széknek
Se az ájtatos misének
De a ruhának és a nyelvnek
A főnévnek és az igének
Vagy a keréknek és a késnek
Sincs semmi haszna itt
Mert amit ad, azt utána el is veszi mind
És te ott állsz meztelenül és ostobán
Teveként a tű fokán
Becsapva és kisemmizve
Megesve és elkergetve
Eltemetve, kihantolva
Boroscímke mosolyogja
Minden majom babonád
Apád izzadt homlokát
De legalább van itt egy komód
És a fiókban egy dugóhúzó
És egy lámpa, hogy megkeressem
Mert a fülsiketítő csendben
Más örömöm nincsen